Gondolataim a használt autógumi feldolgozásáról

Már évtizedek óta komoly, és azóta egyre növekvő probléma az egész világon a használt gumik kérdése.

A feldolgozás energia és beruházás igénye, az ipar hozzáállása a reciklált gumi alapanyaghoz, és sok más probléma mint hátráltató erő a megfelelő feldolgozó háttéripar kialakulásában.

Magam már igen régen foglalkozom gondolatban a gumi feldolgozás kérdésével, persze csak elvi síkon, hiszen sem az anyagi erő, sem a megfelelő technológia nem áll rendelkezésemre.

Egy kis családi visszatekintés.

Édesapám, aki amikor a Csepeli Hőerőmű és Szolgáltató Közös Vállalat ( anno Csepeli hőerőmű ) igazgatója volt, már műszaki igazgató korában meglátta az ezen iparban rejlő lehetőségeket.
A gondolatot tett követte, egészen odáig, hogy az USA egyik gépgyártójánál is látogatást tettek, és átvették a felépíthető komplett feldolgozó gépsor dokumentációját.
Hely a csepeli gyárban lett volna bőven, és meglehetősen olcsón.
Elkezdtek gondolkodni, hogy is lehetne megvalósítani az ötletet.
Az állami hajlandóság meg lett volna rá, még a környező országok egy része is örömmel vette volna egy nagy, akár napi minimum 200 tonna kapacitású ilyen üzem megépültét, a hely a Csepel művekben adott volt, pénz is lett volna rá, de sajnos mint oly sokszor, egy apró kérdés döntötte el, hogy legyen vagy ne legyen beruházás.
Mivel állami támogatás nem volt igényelhető az üzemeltetésre, uniónak meg akkor még hírét sem hallottuk, így az sem támogatta volna, a beruházás után önfenntartóvá, illetve komolyan nyereségessé kellet volna válnia a rendszernek. Ez még a 80-as évek közepe felé volt.

Apám nagy koponya volt, és értelmes emberekkel ült össze a terv kidolgozásának.

Sajnos a végén a beruházás minden pozitív oldala ellenére nem jött létre, ennek pedig egy oka volt, a folyamatos napi minimum 150-200 tonna alapanyag beszállítása. Akkori technológiával, a szállító eszközök fejlettségével, a begyűjtő lánc hiányával, a törvényi háttér hiányosságaival, ez nem volt megoldható, még akkor sem, ha akár a vasúti elérést beleszámítjuk. Még mai ésszel is elég necces egy ilyen mennyiség, főleg, hogy egy ilyen üzem lehetőleg a nap 24 órájában, az év minimum 300 napján dolgozik folyamatosan. Kisebb volumenben pedig nem lett volna érdemes gondolkodni.

Beláthatjuk, hogy a közelben, könnyen elérhető alapanyag mennyiség igen gyorsan elfogyott volna, a további beszállítások költsége pedig igen csak megemelte volna az általános ráfordított összegeket, tehát alapból a közeli és távolabbi alapanyag beszállítása, és nagy mennyiségű depózása lett volna szükséges.

Mi lehetett volna a megoldás?
Mai ésszel könnyen látható, hogy megfelelő nemzetközi összefogással a projekt szinte játszi könnyedséggel üzemeltethető lett volna.

Miért is?

Mert minden európai ország érdeke lett volna, hogy a keletkező gumi hulladéktól megszabaduljon, ez alapvető környezetvédelmi, és egészségügyi érdek is, nem beszélve a kettős gazdasági haszonról. Egy részt a hulladék megszűnése, más részt olcsó ipari alapanyag elérése.
Ezek az országok megfelelő koordinálás mellett folyamatosan saját költségükön beszállíthatták volna a kitermelt, vagy keletkező hulladékot, a helyett, hogy mint ahogy több országban is történt, egész völgyeket töltöttek volna meg azokkal a természetben.

Sajnos akkoriban semmilyen ilyen irányú komolyabb hajlandóság nem volt rá sehol.

Később amikor fuvarozásból éltünk, elgondolkodtam, miként lehetne az autónk ( autóink ) állásidejét csökkenteni.

Pontosan tudjuk, ha az autó nem dolgozik, akkor csak veszteséget termel, hiszen vannak olyan költségek, amik nem függnek a futásteljesítménytől, így pl a kezelők bére, súlyadó, amortizáció ( ez részben ), és még pár tétel a költségekből. Ha azonban a gép csak annyit dolgozik, hogy ezeket a költségeket kitermeli, akkor már beljebb vagyunk, mert legalább nullás a szaldó, nem minuszos, és az egyéb, egyébként meglévő munka ugyanúgy termeli a hasznot csak éppen több marad belőle.

Ezen okfejtés után megálmodtuk, hogy a 2000-es évek elején újra felmerülő használt gumi problémára reagálva, be kellene indítani azok begyűjtését, mely valljuk be a mamai napig nem jól megoldott, minden törvény és szabályozás ellenére sem.

Kiszámoltuk, megálmodtuk, a szaldó pozitív nullára jött ki, tehát érdemes lett volna csinálni..
De!!
Hiába írtam bárhova, kértem meghallgatást a legfelső kormányfórumoktól is ( természetesen alulról kezdtem, és haladtam a környezetvédelemben felelős minisztérium felé,) sehol meg sem hallgattak, nem érdekelt senkit a dolog.
Pedig az államnak vagy hatóságoknak nem került volna pénzébe, egy engedélyre lett volna szükségünk a begyűjtéshez és szállításhoz, mert egyébként nem raktároztunk volna. Tárgyaltunk olyan önkormányzattal, aki pénzzel is támogatta volna a határában keletkezett gumi hegyek eltüntetését.
De nem tudtunk senkihez közel kerülni, és hónapokig egy lépést sem sikerült tennünk.
Sőt!
Nak sokkal rá rá, egy tollvonással az addig üzemelő két legnagyobb gumifeldolgozó engedélyeit egyik napról a másikra bevonták.
Szép mi??

És az egész rendszer a mai napig nem működik jól, a begyűjtés és feldolgozás nem megy, kevesebb mint 50% a visszagyűjtés, a feldolgozás meg üzletileg hanyatlik.

Csak csöndben jegyzem meg, hogy a termékdíj bevezetésének egyik fő indoka a veszélyes hulladék begyűjtés és feldolgozás támogatása, finanszírozása volt, de ebből gyakorlatilag semmi nem valósult meg, a kötelező befizetésen kívül.

Szóval hogyan csináljuk, ha nem hagyják?
Máshol tudják, csinálják, működtetik, bár sajnos a legtöbb országban még csak el sem kezdték, de ezt megint csak nemzetközi összefogással meg lehetne oldani. Csak akarat kérdése lenne.

De hát itt tartunk, belefulladunk a sok mocsok mellett a gumiszennyezésbe is, pedig magas értékű nyersanyag, drága adalékokat kiváltó ipari alapanyag amiről beszélünk.

Tisztelettel
Bálint Balázs szerszámspecialista
www.muhelynet.hu